Igehirdetés 2020.03.29

Szeretett Testvéreim! 

Az igehirdetés alapigéje

Zsid 10, 19-25 

Mivel tehát, testvéreim, bízhatunk abban, hogy bemehetünk a szentélybe Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által; és mivel nagy papunk van az Isten háza felett: járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, a testét pedig megmosták tiszta vízzel. A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk, mert hű az, aki ígéretet tett. Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást annál is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.

Szeretett Testvéreim! 

Hol vagytok most? Megmosolyogtató ez a kérdés. Hiszen én is tudom, hogy hol vagytok. Isten, amikor Ádámnak feltette ezt a kérdést,  akkor azért tette fel, mert Ádám elbújt előle. Természetesen mindent látó és mindentudó szemével láthatta, hogy hol van Ádám, mégis szerette volna, ha Ádám maga válaszol erre a kérdésre.  

Hol vagy most? Hol vagyunk most? A kérdésre egyszerű a válasz: Otthon vagytok. Ez a járványügyi helyzet otthonra, a lakásunk, a házunk négy fala közé szorított minket. Szenvedünk ettől, de most ezt írja elő a józan ész, a magunkat és embertársunkat óvó megfontolás, hogy minél többet legyünk otthon. 

Másrészt viszont itt vagyunk ebben az  online térben. Látjuk egymást, hallotok engem, örülhetünk egymásnak.  

A zsidókhoz írt levél szerzője azonban egy újabb teret nyit ki a számunkra. Azt szeretné, ha ebben a szűkre szabott világban, meglátnánk azt a teret, amit Isten készített a számunkra. Nem emberi tér ez, mint az otthonunk, nem online tér, mint ez a konferencia szoba, hanem isteni tér.  

Csodálatos lehetőséget kínál fel számunkra a szentíró. Olvasom:  “bemehetünk a szentélybe Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által..”  A szentek szentje, amiről ez a szakasz ír,  a jeruzsálemi templomban volt. Ez a legbelsőbb szentély, 20x 20x 20 könyök. Ezt tartották a legtökéletesebb építészeti formának,  fából készült, és ebbe a szentélybe csak a főpap léphetett be, ő is csak egy évben egyszer, a nagy engesztelés ünnepén. Az izraeliek legszentebb ünnepének, a  nagy engesztelés napjának a szertartását pontosan leírja Mózes harmadik könyve a 16. fejezetben. Eszerint a szertartás színhelye a szentek szentje, végzője a főpap, aki ez alkalommal egyszerű fehér öltözéket viselt. 2 kecskebakot, egy kost és egy bikát vezettek a szentély bejáratához, majd sorsot vetettek a 2 bakra: az egyik Úré lett, a másik Azazelé. Ezután a főpap levágta a bikát engesztelésül magáért és háza népéért, majd a vérrel belépett a szentek szentjébe. Itt először tömjénezett, hogy a tömjén felhőbe borítsa az engesztelés helyét, nehogy Isten tekintete vesztét okozza: azután vért hintett 1x a frigyládára, azaz a szövetségládájára, és 2x a láda elé, ill. az engesztelés helyére; majd a sorsvetéskor az Úrnak jutott bakot is levágta, és vérét ugyanúgy az engesztelés helyére és eléje hintette. Ezután megtisztította a szentélyt, végül az égőáldozati oltárt, melynek megkenésére a 2 állat összevegyített vérét használta. Ezzel megtörtént az engesztelés: a szentek szentje, a Szent újra közösségbe léphetett a néppel. – Ezzel a szertartással kapcsolták össze a bűnbak régi rítusát, melyben népies, ill. jelképes formában kifejezték a bűnök eltávolítását. A sorsvetéskor az Azazelnek jutott bakot az égőáldozati oltár elé vezették, a főpap kézrátétel közben megvallotta, az állat fejére olvasta a nép bűneit, aztán egy férfi a bakot kivezette a pusztába, a démonok honába.  A főpapnak és annak, aki a bakot kivezette, el kellett végeznie a megtisztulás szertartását. A levágott állatok húsát elégették.  

Azért írtam le ezt a szertartást ilyen pontosan, hogy értsük is, hogy miről beszél a Zsidókhoz írt levél szerzője. 

A kárpit- amiről a levélrészlet szól,- a szentek szentjét választotta  el a templom egészétől. Ez egy díszesen szőtt függöny volt, ami a Jézus korában Heródes által felújított templomban ugyanúgy ott volt, mint régen a Szent Sátorban. Máté evangéliuma beszámol arról, hogy amikor Jézus meghalt, akkor ez a kárpit kettéhasadt. Erről szól a mi mai levelünk is. Megnyílt az út a szentek szentjébe. Nem kell többé már közvetítő, semmilyen áldozat, semmilyen vér,  hogy bemessünk oda, ahol az izraeli vallás, az Ószövetség szerint a megtisztulási szertartás után találkozhatott a Szent a népével, és ahova csak a főpap léphetett be egy évben egyszer, a nagy napon. A Zsidókhoz írt levél arról szól, hogy Jézus számunkra egy személyben a főpap is, aki az áldozatot végzi, és egy személyben maga az áldozat is. Sőt, maga a kárpit is, akiknek a halála révén megnyílt az út a Szentek szentjébe.    

Az elmúlt héten, megnéztem egy filmet. Gran Torino a címe, de most nem mesélem el hosszan nektek. Szeretném, ha megnéznétek. Számomra ez a film egyértelműen Krisztus-film, olyan film, amelyik közel vezet bennünket ahhoz, hogy mai élettörténeten keresztül megértsük azt, hogy mit jelent megszabadulni valamitől, ami tönkreteszi, és hatalmában tartja az életünket. Ebben egy homong család, és családon belül egy fiatalember menekül meg attól, hogy egy banda hatalmába kerüljön, hogy teljesen kisiklódjon az élete, hogy életének jelentős részét börtönben töltse, hogy egy családokat kiirtó bosszúhadjárat részese legyen. Egy férfi az életét áldozza ezért a fiatalemberért, a családjáért, azért, hogy megakadályozza, hogy a vérontást újabb vérontás kövesse, hogy a bosszú bosszút szüljön. Ha megnézzük a filmet, meglátjuk, és megértjük, hogy ez történt velünk. Mi több, ennél még hatalmasabb dolog történt velünk. Nemcsak egy családdal történt, hogy felszabadult arra, hogy normális, emberhez méltó, szabad és félelemtől mentes életet éljen, hanem mindegyikünkkel ez történt. Jézus azt akarta, hogy legyen vége az életünkben a bosszúnak, a vérontásnak, az egymás tiprásának, a reménytelenségnek, az újabb és újabb áldozatnak, a békétlenségnek. Azt akarja, hogy szabadok legyünk a bűntől, a félelemtől, a halálfélelemtől, az egymás iránti félelemtől, a betegségtől való félelemtől, mindattól, ami tönkreteszi az életünket, mindattól, ami megakadályoz bennünket, hogy Isten szemébe nézzünk, mindattól, ami elválaszt bennünket Istentől és egymástól. A kárpit kettéhasadt, Jézus meghalt – írja Máté. Végre beléphetünk a Szent Térbe, ahol egy csodálatos szent erőtérben lehetünk. Ez nem az otthonunk, nem ez a chatszoba, sokkal hatalmasabb tér, és lehetőség. A békességünk helye, a szabadságunk helye, a biztonságunk helye. Gondoljátok csak meg, már Jézus mindent megtett értünk. A legcsodálatosabb dolog már megtörtént velünk. Már itt a Földön, földi életünkben tudhatjuk, jó helyen vagyunk. Milyen furcsának és kicsinyesnek tűnik, hogy féltjük az életünket  vírustól, a betegségtől, a haláltól. De hiszen azt mondja a levél, hogy már a legnagyszerűbb dolog megtörtént velünk, és akármi történhet velünk az életben, lehet az gyász, betegség, szomorúság, elveszíthetjük a munkahelyünket, jöhet háború, ez mind nem árthat nekünk. Luther így énekel erről: “kincset, életet, hitvest, gyermeket, mindezt elvehetik, mit ér ez őneki, mienk a menny örökre.”

Szabadok és tiszták vagyunk. Istennel vagyunk egy közösségben, egy térben, egy helyen. Ez a hely az, ahol ő van, a Szentek szentje, a mennyország, azt otthonunk, itt csetszoba, az online tér. Semmi nem választhat el Istentől bennünket. 

Azt mondja a szentíró, hogy ez a mi reménységünk. Ahogyan látjuk a jövőt, az meghatározza a jelenünket. Ha tudjuk, hogy örök életünk van, ha van reménységünk, ha tudjuk, hogy Krisztus már mindent megtett értünk, miért veszítjük el a reménységünket? Szombaton amikor a fiammal sétáltunk, akkor egy farkaskutya, amelyiket pórázon tartott a gazdája, még a gazda számára teljesen érthetetlen módon viselkedett, nekiugrott a fiamnak, és odakapott az alkarjába. Ott álltunk megdöbbenve mind, hogy most mi fog történni. Elengedi a kutya a fiam karját, vagy belemélyeszti a fogait a húsba, és kiserken a vér, vagy egyből le is tépi a karját? Nem történt nagy baj, a kutya elengedte Dávid karját. Megkönnyebbülten sóhajtottunk fel és felszabadultan tréfálkoztunk: mi a veszélyesebb egy kutya harapása, vagy a koronavírus. Szerintem a legveszélyesebb, ha elveszítjük a reményt.    Arra szólít fel bennünket a szentíró, hogy a reménység hitvallásához szilárdan, megingathatatlanul ragaszkodjunk. Most is, ezekben a napokban is, amikor egy csomó minden szorít minket, amikor aggódunk, amikor féltjük a családtagjainkat, amikor szenvedünk a bezártságtól, amikor minden összeomlani látszik, amiben eddig bíztunk, amit eddig felépítettünk.  

Még két csodás intelem van ebben a részben. Mindig igaz döbbentettel tölt el, hogy Isten igéje mennyire aktuális a számunkra, és hogy milyen érdekes, hogy amikor egyházunk meghatározta a mai szakaszt igehirdetési alapigeként, akkor még nem lehetett hírből sem hallottunk a korona vírusról, nem is gondoltuk azt, hogy egyszer megállnak a repülőgépek, lelassul az élet, otthon rekedünk, bezárják az iskolákat, home office dolgozunk, és csak a legszükségesebbek miatt megyünk el otthonról. 

Az első intelem ez: Egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk! Arról ír a szerző, hogy bátorítsuk egymást, mert hiszen könnyen elveszíthetjük a szemünk elöl azt, hogy hol is vagyunk, mit tett értünk Jézus, és reménységünk megtorpanhat, ezért szükségünk van arra, hogy egymás támaszai legyünk a cselekedetekben is. Milyen nehéz is most diákként otthon tanulni, egy másfajta rendet felvenni. A diákoknak, a kicsiknek és a nagyoknak is mennyi buzdításra, bátorításra, támogatásra van szükségük ahhoz, hogy minden nap leüljenek a könyveik mellé, hogy tanuljanak, hogy megoldják a feladatokat! Milyen nehéz, most szülőnek lenni, több helyen sokkal keményebben helytállni! Milyen nehéz most elveszíteni a munkánkat,  vagy milyen nehéz most idősnek lenni, önkéntes karanténban lenni, nem találkozni másokkal, vagy éppen összezártan lenni a nap 24 órájában. Türelempróbáló idő ez. Gyorsan elfogyhat a szép szó, a kedvesség, az egymás iránti figyelmesség, tisztelet, szeretet. Ilyenkor még jobban arra van szükségünk, hogy az erősebb buzdítsa a gyengébbet, hogy a türelmesebb több türelmet gyakoroljon, hogy megöleljük egymást így messziről is. Szükség van arra, hogy otthon a családban békességet és a szeretetet gyakoroljuk, hogy megértsük a másik ingerültségét, hogy lehiggadjunk, hogy szeressünk. Bátorítsuk egymást! 

A másik intelem ez: saját gyülekezetünket ne hagyjuk el! Igen, most a legkönnyebb elszokni a templomunktól, a közösségtől, az istentisztelettől, egymástól. Mégis micsoda erő van abban, hogy megtartjuk online az alkalmainkat, vagy új közösségeket hozunk létre, ahol valóban bátoríthatjuk egymást. Ahogy telefonálgatok időseknek, úgy látom meg, hogy bennük az élettapasztalatuk, az átélt nehézségek miatt mennyi kitartás, türelem, és bölcsesség van. Sokszor, amikor azt hiszem, hogy most én adhatok valamit, kiderül, hogy én kapok. Van, hogy örömmel, megújultan, vagy könnyek közt teszem le a telefont. Mindezért nagyon hálás vagyok. Az idősek hitéért, bölcsességért, a fiatalabbak jókedvéért, a közös játékért, amit az online térben megvalósíthatunk. Csodálatos dolog, hogy vagyunk egymásnak. Csodálatos dolog, hogy mi mind egy helyen vagyunk. 

 Úgy kezdtem: Hol vagy most? Hol vagyunk most? A választ a Szentírás adja meg: a Szentek szentjében, Isten közelében, Istennel egy közösségben, egymással egy közösségben. Biztonságban, ahol Jézus szelíd szeme mosolyog rád, rám, ránk.