Az ige testté lett
Örülök annak, hogy azoknak az embereknek, akik megítélték, hogy melyik könyvek tartozzanak a Bibliánkba, volt bátorságuk négy evangéliumot beletenni, mert csodálatosan gazdaggá tették számunkra a jézusi mondanivalót. Ha a négy evangéliumot összehasonlítom, tanulmányozom, négy fantasztikus tanúvallomás bontakozik ki a szemem előtt. Meglátom, hogy melyik szerző számára mi volt fontos, mi volt a legfontosabb. A kis különbségek sosem töltöttek el kétséggel. Sőt lehet, hogy az sokkal gyanúsabb lenne, ha mind a négy evangélium szóról szóra megegyezne. Ha négyen ugyanannak a történetnek vagyunk részesei, biztos, hogy mind a négyen másképp meséljük el a történetünket, hiszen mindegyikünk másképp éli át az adott szituációt. És ez jól van így.
Karácsony történetét a négy evangéliumból csak kettő jegyezte fel: Máté és Márk. János evangéliuma pedig a karácsony tartalmára koncentrál: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott…” (Jn1,14) Az idei karácsonyi várakozásban különleges módon hatott rám ez az ige.
János evangélista teológus. Az érdekli, azt fogalmazza meg, hogy kicsoda Jézus. Számára nem érdekes, hogy hol, mikor, milyen körülmények között született meg Jézus, de fontos számára, hogy mindannyian tudjuk: ő a testté lett Ige. Az ige a magyar nyelvtan meghatározása szerint cselekvést, történést, létezést kifejező szó. De nemcsak a nyelvtanban, hanem egyházi nyelvünkben is gyakran használt szó – gondoljunk csak igehirdetés szavunkra. Az ige görög eredetije a Logosz szó. A LOGOSZ jelentését azonban a jobb érthetőség kedvéért inkább így fordítanám: SZÓ. Karácsonykor ugyanis alapvető változás megy végbe az üdvtörténetben, Isten és ember kapcsolatában. Isten mondanivalója hozzánk, felénk, nekünk nem puszta szó, hanem testi valóság: az Élet Szava már nemcsak hallható, hanem látható és tapintható, élő, érzékelő, halandó test. Számomra éppen ezért csodálatos ünnep a karácsony: azt ünneplem, hogy az én Istenem nem egy elvont fogalom. Az én Istenem nem egy távoli, az ember életével nem törődő, vagy éppen azzal játszadozó közömbös Mindenható, hanem egy velem hasonló sorsú, a halálnak, a szenvedésnek kiszolgáltatott ember, aki átérzi a fájdalmam, a félelmem, a küszködésem, aki velem van harcaimban, aki ugyanúgy jött erre a világra, ahogy én jöttem, aki kisbaba korában ugyanúgy sírt, ahogy én tettem. Ha megszólítom, tudom, hogy mindent tud rólam, mindent ért bennem, hogy jobban ismer, mint én magamat. Tudom, hogy közel van hozzám, hogy találkozni akar velem. Emberként akar találkozni velem, hogy megértsük egymást, hogy felfedezzem, mennyire szeret.
Számomra kedves történet, amit Lukács és Máté feljegyez – szívesen olvasom, beszélek róla, adom elő a történetet a gyerekekkel, de a lényeg mégis csak ez: Istenem emberré lett. Értem, miattam, hogy velem legyen.
Heinemann Ildikó